Tardonai szálláshelyünket elhagyva a településen barangoltunk a korai pislákoló napsütésben. A faluban a kötelező reggeli túlélőcsomag beszerzése után néztünk szét. Szépen felújított házaival, takaros utcáival rendezett község képét keltette. A hosszú gyalogutat, amely a kéktúra nyomvonalához vezet vissza, a Tardonáról induló  műút szélén tettük meg Dédestapolcsányig. A Mályinka előtti hegytetőn magasodó dédesi vár is ehhez a településhez köthető.

Innen a Lázbérci-víztároló mellett kanyargó úton az Upponyi-szoroson mentünk tovább a szoros névadó települése felé. A völgyben kialakult nagy vízfelületű tavacskán többen horgásztak, a helyiek és környékbeliek kikapcsolódásának fontos helyszíne lehet a ligetes, fás, erdővel körül ölelt vízpart. A természetközeliség élményét és érzését némiképp rombolta, hogy egészen Upponyig aszfaltos út kanyarog az erdőben. Noha ez a közforgalom elől elzárt út, szilárd burkolatával mégsem kedvez a bakancsos turisták lábainak és lábbelijüknek.

Upponyt és az Upponyi-hegységet elhagyva ennél hosszabb és forgalmasabb út vezet Putnokig. Az egykori gömöri város, története során másodjára lett város 1989-ben. Az egykori mezőváros vasútvonala vagy éppen rövid ideig megyeszékhelyi rangja és a Serényiek tevékenykedése ellenére is csak a rendszerváltás korára szerezte vissza jogállását. Méltóságát azonban megőrizte: az egykori birtok urainak kastélya a város központjában áll. Gömör megye emlékét, nevét múzeum őrzi a városban.

A megváltó bánkúti vacsora és másnapi reggeli után a bájosan csengő Mályinka felé indultunk útnak, folytatva utunkat a Bükk fennsíkján. A síházhoz közel eső Bálvány a maga 956 méteres magasságával a hegység 3. legmagasabb pontja a Szilvási-kő és az Istállós-kő után.

A gyönyörű bükkösben kanyargó kéktúra lejtőkkel, sziklákkal, patakvölgyekkel tagolt szakaszán hosszabb-rövidebb pihenőket tartva érkeztünk meg a Kisvárhoz. A magasból káprázatos volt a kilátás. A kellemesen meleg, napsütötte időben remek fotók születhettek. Innen már a település is kirajzolódott. Mályinka. Ízlelgetem ezt a szót, azóta is a legszebb csengésű településnevek közé sorolom. De talán akkor sem állítok merészet, ha azt mondom: a legszebb. A leereszkedés után a dédesi vár romjaihoz másztunk fel. Az itt álló romok pedig későbbi munkám során is inspirációval szolgáltak. Szakdolgozati témámat a középkori Magyarország várépítészetének problematikája szolgáltatta. Mályinka azonban nem csak szelíden hangzó neve miatt maradt meg emlékezetemben. A páratlan szépségű vidékhez hasonlót azóta sem láttam bakancsos turistaként.

Szállásunk a festői fekvésű Tardonán várt minket. Jókai, aki maga is bujdosott itt, a következőképpen ír a faluról A tengerszemű hölgy című regényében:

Anekodtikus történet persze ehhez az estéhez is tartozik. Szállásadónk megjegyzése a szoba elfoglalása után bizonytalanított el minket. A hosszas szabadkozás, hogy ugyan nézzük el, de egy házaspár is velünk lesz – kissé elbizonytalanított bennünket. Velünk? A szobában? Ha csak az apartmanban, akkor miért szabadkozik? Nem értettük, de az este nagy kacagásokkal telt és vártuk a házaspárt a szoba közepén üresen maradt franciaágyba. Nem érkeztek meg, de a hangos nevetés miatt rosszalló tekintettel így is találkoztunk. Dermesztő pillantásokat vetett ránk a szemben lévő szoba lakója. Végül nem csak a holnapi nap iránti várakozással hajtottuk nyugovóra fejünket...

A korai pecsételés után az előző napi élményekkel hátizsákunkban indultunk el Bélapátfalva felé. A településen működő ciszterci rendi szerzetesek különleges apátságot hagytak örökül. A templom bejárata különleges, színes kövekből épült, jellegzetes megjelenést kölcsönözve ezzel az épületnek. A település felett magasodik a Bél-kő is. Az egykori bánya látványa a magasból sokkal megdöbbentőbb.

A hosszú hétvége legtartósabb emelkedőjével néztünk szembe. A Bükk-fennsíkra vezető erős kaptató után a szemerkélő esőben vettük utunkat a Bél-kő felé. Innen a Bükk csúcsain át hosszú és fáradalmas gyalogtúra vezetett a bánkúti síházig. A bükki őserdő csodálatos fái mellett elhaladó kék jelzés több látványosságot és érdekességet tartogat az erre túrázóknak. Az első napon emlegetett bivakszállás és/vagy barlang ezen a napon valósággá is vált. Bevallom, nem egy fűtött, priccsszerű fekvőalkalmatossággal felszerelt menedéket nyújtó barlang képe rajzolódott ki előttem. A Cserepes-kőnél található barlangszállás kellemes meglepetés volt. A cudar időjárás miatt pedig hívogató is. Szerencsére a második éjszakára biztos foglalásunk volt, így nem kellett a barlangba igyekvő társasággal közösködnünk.

Érintettük a Bükk több csúcsát is, így a Cserepes-kő, a Tar-kő és a Három-kő magaslatait is. Az idő közben egyre nyirkosabbá váló időben vastag köd ereszkedett le, így innen a képen is látható panoráma tárult elénk. Ismétlésre érdemes fotó! A szeles, csapadékos és hideg időjárás próbára tett az első túrám alkalmával. A közeledni alig tűnő síház reménytelenül messzinek tűnt még az átázott, sáros cipőben.

Kis csapatunk a szürkületben letért a jelzett útról is. Ezt szerencsére időben észleltük, de így jelentős kilométereket tettünk meg korom sötétben a bükki erdő mélyén. A jelzésre figyelve haladtunk tovább lámpáinkkal. Az enyém lemerült, így aztán egyre kilátástalanabbnak tűnt a helyzet számomra. Hosszú bolyongás után találkoztunk egy párossal, velük kiegészülve mentünk tovább. Az első fények láttán a megérkezésben bízva kiáltottunk fel. Kiderült azonban, hogy a síház innen még néhány kilométerre van és az út is tovább emelkedik. A bennünket útba igazító éjszakai túrázók, gáz égős bányászfejlámpával világítottak egy darabig nekünk. Hamarosan el is értük a síházat, ahol nemvárt fordulattal zárult későig elhúzódó túránk: az étterem nyitva volt.

A történetnek már két éve, de az étterem és az ott rendelt rántott hús élményét ezidáig még semmi sem múlta felül. Kemény emelkedők, embert próbáló időjárás, sötétben botorkálás. A nap megkoronázása volt a vacsora és a forralt bor. Az étterem hangulatát zárás előtt a tulajdonos és lánya közti civakodás fokozta. A zárás előtti étlapról választott finom ételek elfogyasztásakor hallottam meg a szomszéd asztalnál ülőket: palacsintát rendelnek. Rettentő éhes voltam, sóvárogva kiáltottam fel az asztalunknál ülve. Nagy nevetés támadt a helyiségben, ahol másnap a reggelinket is elköltöttük. Túráim meghatározó estéje, élménye marad a bánkúti. A szállás minden kellemetlensége ellenére is remek volt. A társalgóból nyíló fürdőszoba ajtó, amely fel-fel libbentette a zuhanyfüggönyöket vagy az októberi hideg ellenére alig melegedő fűtéscsövekért kárpótolt a kényelmes ágy, a jó társaság és persze a mennyei vacsora...

3 túrázó, 4 nap, 100 km és legalább 3 kupica pálinka – így nézne ki, ha számokban kellene összefoglalnom a tavaly előtti bükki túrát. Nos, a megtett táv, az átélt élmények, a felfedezett tájak egészen sokféle benyomást tettek rám. A túra felelevenítéseként böngészett fotóim pedig közel hozzák a megtapasztalt nehézségeket, érzéseket és gondolatokat amelyeknek azóta is meghatározó jelentőséget tulajdonítok.

Ahhoz azonban, hogy ezeket elmondhassam, hosszú út vezetett. Legelőször is el kellett indulnom. Ez az út pedig túlmutat távolságokon, emelkedőkön és lejtőkön. Fejben dőlt el, hogy célba érek és nem csak a magamba vetett bizalom súgta, hogy erre képes vagyok. És büszke vagyok ennek a teljesítésére. A fontos dolgok elején pedig ott áll a köszönetnyilvánítás is. Köszönet, különösen a szervezésért és a bátorításért! :-)

Szarvaskő látképe.

Bükki túrám alkalmával minden helyzetben kipróbálhattam magam, amely túrázóval megeshet. Rögtön az elején, amikor azzal szembesültem, hogy az esőkabát cserbenhagyott. A Rozsnakpusztától kezdődő túra első méterein, még az egri autóbuszállomáson szétszakadt a megbízhatónak tűnő esőköpenyem. Ezt még a készséges pénztáros segítségével sem tudtam megreparálni, így nemzeti ünnep lévén, beletörődtem hogy ezzel a kihívással is meg kell küzdenem a következő 4 napban. Így volt: a szakadó eső rendkívül inspiráló hatással bírt, minden kreativitást előhívott belőlem és a szemeteszsákból megszületett a vállalhatatlan, ugyanakkor kétség kívül az esőtől óvó "kabátom". Ez is hozzájárult a sikerélményhez.

Pihenőhely a Gilitika-kápolnánál.

 Az első nap legmaradandóbb élménye mégsem ez. Az első nap legizgalmasabb részének – s talán nem vezetem félre az olvasót, ha ezt a kijelentést túratársaim nevében is teszem – a szálláshely elfoglalása bizonyult. A Telekessy vendégház ugyanis nem adott egyértelmű visszajelzést a sikeres foglalásról. A nap azzal telt, hogy társaim ugrattak: majd az erdő alatt vagy valamilyen bivakban alszunk. Megérkezésünkkor nagy jövés-menés volt, sok ember forgolódott. Különösebb meglepetést nem okozott a gondoknak, hogy ott vagyunk, ám teljesen biztosnak még így sem érezhettük a szállásunkat a zuhany után sem. Egy kisgyerekes család a pókok és a penész miatt felháborodva indult el sötétedés után másik szállást keresve. Ekkor már vacsoráztunk. Az így megürült szobába kerültünk végül. Hogyan? A vizslákkal vadászni induló társaság egy jókedvű tagja kért meg bennünket erre. Nekik kényelmesebb volna a különálló részen tölteni az éjszakát: későn jönnek és hangosabbak is. Mindezt 3 kör jóféle pálinka mellett beszéltük meg. Ezzel a mi esténk is kellően jókedvűre sikerült, így vártuk reggelt és a következő szakaszt: Bálapátfalvától Bánkútig

Vajon mivel készülhetünk fel túrázóként a tomboló nyár közepén a késő őszi esős, borongós napot idéző időjárásra? Nincs előre kész válaszom. Tapasztalatom annál több. A július közepi túra második napja ugyanis pontosan ilyen hangulatban telt el. Előre bocsátom: esőkabát, táskahuzat, impregnáló spray és a zsákba csomagolt száraz ruha csupán a felkészültség illúzióját adja. Azt hiszem a legtöbb dolog lélekben dől el, ez is. Érdemes azt edzeni, hogy ne szegje kedvünket holmi esőzés. Az enyémet végül nem is szegte, de egyúttal egy utat is kijelölt számomra: van még tennivalóm az időjárással való barátkozás terén.

Szerencsére akadt szépség is ebben a cudar időben. A velétei palotarom vagy épp Csobánc várának maradványai felejtették az esőt és a szelet. A kilátás pedig a borult idő ellenére is káprázatos volt, így nincs okom a csalódottságra. A következő két túranap nem csak efféle kulturális látnivalókban bővelkedett. A rengeteg út menti kereszt mellett érdekes természeti képződményekkel is találkoztunk: közülük a Badacsony környéki bazaltot idézem meg a fotókkal.

A túrák alkalmával pedig mindig kiemelt szerepet kap az étkezés: most az esőben elköltött szentbékállai ebédre gondolok. Bátran ajánlom az Eszter éttermet, ha az éhes vándor étvágyát csillapítaná a településen. Jól esett a pohár bor és a finom ebéd, a szusszanásnyi pihenő. Főleg a szárazság miatt.  Ez második estéről már nem mondható el. A zuhogó időben megtett hosszú kilométerek után természetesen a sátraink sem maradtak teljesen szárazak. Nem csak a sátorozóhely elnevezése tükrözte a nomád körülményeket. Ínyenc élményeinket a helyi kocsmában fogyasztott italok fokozták. Persze badacsonyi túra nem múlhat el valódi borkóstolás nélkül. Indulás előtt hamisítatlan balatoni bort ittunk, ezzel koccintva a három napos út sikerrel vett kihívásaira.

Szokatlan merészség, cudar időjárás és egy kellemes csalódás. Ezekkel jellemezhetném röviden azt a nyári hétvégét, amit a Balaton-felvidék lankáin töltöttem kéktúrázással. A visszatérés Nagyvázsonyba pedig felidézte a tavaly tavaszi bakonyi túra emlékeit is, így hamarosan sort kerítek az akkori élmények megörökítésére is. Most azonban következzen egy hosszú hétvége egy rövid bejegyzésben.

Nagyvázsony nyár közepi kellemesen meleg, de szellős időjárása elkényeztetett bennünket a túra elején. Neki is vágtunk a napnyugati iránynak, az igazolófüzetet tehát folyamatosan előre felé lapoztuk a három napban. A Balatonhenye felé vezető úton különféle szerzetesrendek egykori jelenlétét őrző romokkal találkoztunk. Az egyetlen magyar alapítású rend, a pálosok és az itáliai alapítású ferences rendnek is volt a környező vidéken rendháza. Utóbbiak a tálodi kolostort foglalták el, miután azt elhagyták a pálosok. Ennek maradványa, egy megmaradt fal, a Kinizsi-forrás mellett áll. Mindkét kolostorromnál hangulatos pihenőt alakítottak ki a területet gondozók.

A félnapos túranap vége Balatonhenyéhez közeli sátorozással csúcsosodott ki. A szokatlan merészség jelző pedig itt érdemel újabb említést. A tervek szerint ugyanis a következő éjszakát is vadkempingezéssel, erdőszéli sátrazással kívántuk megoldani, részben kényszerből: nem sikerült szállást foglalni.A sátorverés előtt a faluban sörrel öblítettük le az út porát. Tipikus, az apró falvakra jellemző kocsma volt ez: az egyik ajtó a boltba, a másik a sörcsap felé nyílt. Így tudtam egy füst alatt elintézni a bevásárlást is. Szürkülő időben hagytuk magunk mögött a falut, hogy megfelelő táborhelyet találjunk. Némi kétségbeesés fogott el, mert sűrű erdei szakasz következett, a kivezető út így nem sok reménnyel kecsegtetett. Végül az erdőből kibukkanva a szőlődomb présházainak és tőkéinek zugában állítottunk sátrat.

Sajnos nem érkezett az előző posztban felvetett kérdésre egyetlen válasz sem, így a kérdés továbbra is áll: mi célt szolgálhat az elkerített salakos terület? A kérdés még adott! Várom a válaszokat!

 Nógrádi barangolásunk első napja nem ért véget. A terényi talány után utunkat folytatván a következő település Cserhátsurány volt. Az újabb pecsételőhely és egy korsó sör reményében tehát magunk mögött hagytuk a lila Lada Nivát is. Az erdő széli utakat járva fiatalok társaságát zavartuk meg jelenlétünkkel. A barátságtalan tekintetű srácok kis idő elteltével szintén a surányi utat választották és a nyomunkban voltak. A felfelé vezető út nehezített akadálypályával és alacsony magaslessel volt tarkított. A kivágott fákat gondosan helyezték el az úton, eltorlaszolva azt. A mélyebben fekvő út mellett kitaposott út vezetett a bozótos mellett, pontosabban annak helyén. Itt állt a nagyjából a 2 méter magas vadles. A mindössze három lépcsőfok már-már indokolatlannak is tűnt hozzá.

 Cserhátsurány magasságában már borongós, szürkületet idéző időjárás kísért minket. A pecsételőhelyen találkoztunk a szandaváraljai túrázók azóta kibővült csapatával is. A település két templommal büszkélkedhet. A településen áll egy kastély is, ám ez sajnos igen elhanyagolt állapotban, elkerítve áll a település központjától nem messze. Utunk a Hegyes-hegyi-nyergen át vezetett Nógrádsipekre.

Nem várt eseményt hozott magával azonban az esti érkezés. A sötétedő határban a rossz látási viszonyok között kellett leereszkednünk egy mély nyomvályúkkal tagolt földúton. Azóta szálló igévé váló, "Még szerencse, hogy..." kezdetű mondatok első epizódja a túra első napjához köthető. A szeszélyes április időjárás és a túra előtti hetekben esett eső dacára úgy hittem: a 2-3 napig tartó verőfényes napsütéses idő és a lenge szellők minden tócsát és saras utat felszárítottak. Tévedtem. Sipekre bokáig érő sárban lépkedve érkeztünk meg. A sárba ragadva azonban egy erőteljes lépéssel a nadrágom combközéptől a slicc mellett egészen a gombig elszakadt a varrás mellett. Még szerencse, hogy nincs sár! Egy jókora lyukkal a nadrágomon érkeztem meg az első éjszakára. No, meg persze aggodalommal telve, hogyan is folytatom majd a hátralévő túrát váltás nadrág híján...

Szállásunk kevés pozitívumának egyike, persze a háziak kissé goromba stílusával fűszerezve, hogy a késői érkezésünkkor is megkaptam a féltve őrzött varrókészletet. Persze csak a katonás jellegű és kötelező bejárás után: konnektorok, villanykapcsolók elhelyezkedéséről kaptunk pontos utasítást, de a vízforraló kezeléséről is (értsd: melyik konnketroba KELL bedugni!). A konzerv vacsora és a vendéglátó kedveskedésnek szánt pálinka után a kézimunkáé volt a főszerep. Bár a szomszédos Rimóc híres népművészeti hagyományairól, jómagam pusztán a nadrág összevarrásában, foltozásában jeleskedtem. Ennek próbája az elkövetkezendő napok voltak, amelyek beszámolóit hamarosan közre is adom.

A nemzeti ünnep hosszú hétvégéjén ismét több napos kéktúrázásra indultunk. Túránkkal egy nagyobb szakasz, a Magyarkúttól egészen Putnokig tartó cserháti, mátrai és bükki kéktúra ért össze. Bár beszámolóim eddig elmaradtak, igyekszem utolérni a jelent és később ezekről is megírni élménybeszámolóimat, tapasztalataimat. Ez a négy nap is kiemelkedően inspiráló volt, ezért minden napnak külön bejegyzést szánok majd. Sőt, a megszokott és bevált terjedelem, tördelés és szokás oltárán áldozva, az egyes napokat is 2 részben írom meg.

Az olyan alkalmak, amikor egy ismert települést keresünk fel újra, egyfajta nosztalgiával is eltöltenek. Felidézünk történeteket vagy, a kéktúrázásból fakadóan, betérünk ugyanabba a boltba, kocsmába, ahol a pecsét is található. Becskén ez népmesei értelemben valósult meg. Akadt mese és akadt ismerős táj is – meg nem is…

Becske település központjában rögtön egy idős helybélivel keveredtünk egymás mellé. A nagy pakkunkat és az indulásra kész lendületünket látva ránk is köszönt és fél órás múltidézéssel avatott be bennünket az 1956-os forradalom és a pomázi laktanya katonáinak rejtett eseményeibe, világába. Ez tényleg népmesei, de az ismert pecsételőhelyet nem kerestük fel. Pedig a cukrászdát üzemeltető kedves néni az előző szakasz teljesítésekor is emlékezetes szórólapjaival biztatott az utolsó kilométereken. De ugyanígy volt ez a faluból kivezető úton is.

Szanda várának romjai.

A Szandaváralján és a Cserhátsurányon át Nógrádsipekig tartó szakasz bőven tartogatott kihívásokat és látnivalókat. Nógrád megye ezen fele amúgy sem fekszik túl közel a fővároshoz, Budapest nyugati agglomerációjából ez eleve korai indulást feltételez. Persze nem mentesít senkit a felelősség alól, de többször is eltévedtünk. Az első ilyen alkalom rögtön az elején történt: gyanútlanul sétáltunk túl az erdő széli faház mellett a kijárt mezőgazdasági úton. A tanyán szorgoskodó gazda ránk is kiabált: eltévedtetek gyerekek! Hangos nevetésben törtünk ki és mentünk tovább. Nem sok kellett, hogy újabb kedves helybéliek segítsenek ki. Tényleg eltévedtünk és nincs más út, mint a ránk kiabáló gazda melletti. Bokros domboldal ide, tüskés bozót oda, nem volt arculatunk visszafordulni, férfi büszkeségünk nagyobb volt annál. Így a minket útbaigazítók között félúton neki vágtunk a domboldalnak, és az utólag a Büszkeségi Bokrainak nevezett ágas-bogas, csapás nélküli bozótost választottuk. Az eredmény: pár karcolás és néhány kullancs és a helyes út kék jelzéssel.

Jómagam a büszkeség bokrai közt. (Ádám fotója)

Az újratervezésre legközelebb Terény előtt volt szükségünk. Ismét a céltudatos haladás, a kedélyes hangulat vitt bennünket félre. A szántóföldek közepén elágazó út helyett, csak a későbbi felismerés pillanatában, a vetésen átvágva tértünk vissza egy korábbi kék jelzésű útszakaszra. Ennek köszönhettük, hogy a településből többet láthattunk. A Szentgyörgyi Albertnek emléket állító park mellett a nem túl autentikus palóc tájházat is megnéztük. Legalábbis kívülről. Az első zárva tartó falumúzeum. Az apró nógrádi falu, e jelző a továbbiakban bármelyik másik község kapcsán előfordulhatna, talányos feladványt és remek nyelvtörőt is ihletett: Lila Lada Niva. Utóbbiról saját fényképemet közlöm, előbbiről kedves barátomét. A megfejtéseket, mégis mit ábrázol a fotó, minden elérhetőségen és módon várom!

 Várom a megejtéseket. Vajon mi célt szolgálhat ez a terényi objektum? (Ádám fotója)

A nyelvtörőt inspiráló lila Lada Niva.

Az éjszakát Nógrádsipeken töltöttük, így most csak a bejegyzésnek van vége, a nap izgalmainak még nincs!

Az apró település neve, Mogyorósbánya, kedves kisiskolás emlékeket ébreszt fel bennem. A mogyoróbokrokét, amelyek a plébánia épülete mellett nőttek hatalmasra. No meg az alattuk szemezgetéssel töltött időt és az igazán szabad hangulatot. Éppen a kellemes emlékek miatt ültettünk a családi házunk udvarába is egyet: idén már jócskán termett is rajta.

A tavaly tavaszi túra alkalmával nem csak az emlékek, a bejárás módja is különlegessé tette a májusi hétvégét. Kéktúrázásaim során először fordult elő, hogy a Nyugat-Kelet tájolás helyett a keleti irányból indulva barangoltunk a kék jelzésekkel teli erdőben. Még nem kellő részletességgel mutattam be a barlangokkal szembeni ellenérzéseimet. A korábban ígért kifejezetten barlangos beszámoló sem marad el, de talán itt és most volna érdemes  fogalmilag is tisztázni mit és értek alatta. Gerecsei túránk alatt találkoztam ugyanis olyan barlanggal, amely az általam elképzeltek szerint is valódi barlang volt. Ádám barátommal közös számtalan kalandunk ellenére ez volt az első. A Jankovich-barlang.

A Jankovich-barlang beszakadt teteje miatt lett ilyen világos.

Nem csak a barlang, denevér ürülékektől szagos jellemzője miatt képzelek egy barlangot olyannak, mint a Jankovich: a tágas és bejárható termek teszik azzá. A képen jól látható, hogy a járat ezen része mára elveszítette barlangiasságát, a fenti "világítóablak" beszakadásával ez a különös formájú előszoba keletkezett. Szerencsére néhány lépéssel beljebb hamisítatlan barlangélményben volt részünk.
A túrázást megnehezítő esős, nedves idő többször is válaszút elé állított: a barlanghoz vezető sziklás, földes úton többször megcsúsztunk, de a szebb kilátás reményéért sem kockáztattuk meg azt, hogy sziklát másszunk. Hasonlóképpen a vetésbe kényszerültünk a méteres sárban versenyző biciklisek miatt. A verseny lényege nem derült ki: a gyorsabb célba érés vagy a nagyobb esések jelentik a verseny lényegét. Utóbbiból néhányat személyesen volt lehetőségem pontozni.

Péliföldszentkeresztre érve az idő kitisztult és igazi napsütötte délután ígért. A zarándokhelyen működő szalézi rend alapítója Don Bosco volt. Pedagógiájával élen járt a keresztény ifjúság nevelésében. Érkezésünkkor ott ifjúsági szolgálatot teljesítő diákok fogadtak. Igaz, csak hosszas próbálkozás után sikerült a sekrestyén át bejutni a templomba. A fogadtatásunk nem volt olyan szívélyes, mint utána a kávét felszolgálóké. Az atya meglehetősen sajátos stílusú köszöntése és rövid idegenvezetése után a kávézóban ültünk le, ahová az ő már civilben, rövidnadrágban és papucsban érkezett meg. A fiatalok látszólag rajongtak érte.

A bejárat mögötti üvegben látszik a fa sziluettje. Belépve csak addig jutni, onnan lehet megcsodálni a templomot.

Utunkat Pusztamarót felé folytattuk. A beszédes magyar településnevek sokat sejtetnek: Pusztamarót a törökök dúlása után néptelenedett el. Későbbi gyér lakosságának emlékét az erdő alján fekvő síremlékek és a tisztáson felállított kőfaragványok őrzik. A pihenőhelyen információs táblák igazítanak el a történelmi események és legendák között. A Tardosra vezető út további érdekessége volt az erdőben található Serdéi-kastély, amely egykor Serédi Jusztinán érseki nyaralójaként funkcionált. A birtok szélén elnyúló úton, a drótkerítés egyik oszlopán volt a Gerecse üdülő pecsétje. Ez a kastély későbbi szerepére utalhat.

Még világosban érkeztünk meg Tardosra. Idő szűkében a lejtős utcán rohantunk a település központjába, hogy a kiszemelt járattal elérjük tatai csatlakozásunkat. Bár a hazaút sem telt eseménytelenül, beszámolóm itt véget ér. A látnivalókban gazdag könnyed túra akár több részletben is teljesíthető, szerintem érdemes időt hagyni a magával ragadó hangulatú Péliföldszentkeresztre és a pusztamaróti tábor is szerepel az újból felkeresendő úti céljaim listáján.

Egy újabb szakaszt teljesítve, másodjára is jártam Mogyorósbányán. Akkori élményeimet hamarosan itt is megosztom.

A hazai Mária-kultusz még az államalapítás korára vezethető vissza. A legenda szerint Szent István ajánlotta fel országát Szűz Máriának. Az államalapító politikai érzékét nem csak az a bölcs belátás dicséri, hogy országának boldogulását a nyugati keresztségben látta; hanem éppen az a cselekedete is, amellyel Máriának ajánlotta fel hazáját. Mint arról forrásaink is tanúskodnak, az uralkodó Szent Pétert választotta országa védőszentjéül, azaz egyszersmind Rómának ajánlotta koronáját. Imre herceg halála után, a trónörökös nélkül maradt uralkodó azon okból változtathatta meg korábbi döntését, hogy elkerülje Magyarország pápai függését és az egyházi hűbéruraságot a királyság felett.

Tehát a köztudatban Magyarország patrónusaként ismert Mária, az országban számos helyen örvend különös tiszteletnek és alakultak ki zarándokhelyei. Annak, hogy a korábbi évtizedekben – de akár az azt megelőző időkben is – mennyire meghatározó volt az emberek számára a hit, ékes bizonyítékai az út menti keresztek és más hálából állíttatott emlékművek, amelyekkel a legkülönfélébb helyeken találkozhat a túrázó.

A Pilisi Parkerdő koordinálásával újult meg a szobor.

Egy ilyen szobor állított emléket a perbáli erdőben egy múlt század eleji megmenekülésnek. A szóbeszéd szerint az erdőn át igyekvő mesterembert egy vadkan támadta meg, ám egy fára felmászva túlélte ezt a támadást, amelynek helyére hálából Szűz Máriát ábrázoló szobrot állíttatott. A kőből faragott emlék azonban nem állta ki a 20. század próbáját. Az alkotás elpusztult, a helyeiken kívül a völgy elnevezése őrizte meg ezt a történetet: Mária-völgy. Az eredeti szobor felállítása után több, mint 100 évvel újra méltó módon áll Szűz Mária szobra a perbáli erdőben. A településről rövid, alig 1,5 órás kényelmes sétával érhető el a tisztás. A szentelést Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök végezte. A falubeliek népes delegációja és magas rangú vendégek, ki-ki lábon vagy autóval tette meg a valamivel több mint 4 km-es szakaszt.

Jelölik a helyet a turistatérképek.
(A Budai-hegység: Turistakalauz térképpel. Cartographia, 2008., 110., részlet)

Innen autókkal, jómagam gyalog indultunk tovább, hogy a közeli Meszes-hegy csúcsán lévő kereszt megáldásán is ott lehessünk. Ahogy megtudtam, ez a kereszt többek között csodás gyógyulásokért mond hálát az állíttató szándéka szerint. De intő és óvó jele ez a falu közössége számára, hogy hitükre, Isten és ember, Isten és a természet megbonthatatlan kapcsolatára figyelmeztessen.

Megszentelték a hegy tetején álló keresztet is.

Nehéz volna egyetemes és mindenki számára örök érvényű bölcsességet megfogalmazni, én mégis hiszem és vallom, hogy a túrák során felkeresett vagy érintett zarándokhelyek, emlékek és más szakrális terek közelebb hozzák nekünk Istent, talán közelebb kerülünk az általa teremtett világhoz, a természethez és annak minden kincséhez, értékéhez. A renoválók szándéka szerint olyan hellyé válhat majd a perbáli Mária-völgyben felújított szobor körüli tisztás, ahol csendes elmélyedésekkel vagy imával lehetőség lesz gondolkodni mindezekről.