Az apró település neve, Mogyorósbánya, kedves kisiskolás emlékeket ébreszt fel bennem. A mogyoróbokrokét, amelyek a plébánia épülete mellett nőttek hatalmasra. No meg az alattuk szemezgetéssel töltött időt és az igazán szabad hangulatot. Éppen a kellemes emlékek miatt ültettünk a családi házunk udvarába is egyet: idén már jócskán termett is rajta.

A tavaly tavaszi túra alkalmával nem csak az emlékek, a bejárás módja is különlegessé tette a májusi hétvégét. Kéktúrázásaim során először fordult elő, hogy a Nyugat-Kelet tájolás helyett a keleti irányból indulva barangoltunk a kék jelzésekkel teli erdőben. Még nem kellő részletességgel mutattam be a barlangokkal szembeni ellenérzéseimet. A korábban ígért kifejezetten barlangos beszámoló sem marad el, de talán itt és most volna érdemes  fogalmilag is tisztázni mit és értek alatta. Gerecsei túránk alatt találkoztam ugyanis olyan barlanggal, amely az általam elképzeltek szerint is valódi barlang volt. Ádám barátommal közös számtalan kalandunk ellenére ez volt az első. A Jankovich-barlang.

A Jankovich-barlang beszakadt teteje miatt lett ilyen világos.

Nem csak a barlang, denevér ürülékektől szagos jellemzője miatt képzelek egy barlangot olyannak, mint a Jankovich: a tágas és bejárható termek teszik azzá. A képen jól látható, hogy a járat ezen része mára elveszítette barlangiasságát, a fenti "világítóablak" beszakadásával ez a különös formájú előszoba keletkezett. Szerencsére néhány lépéssel beljebb hamisítatlan barlangélményben volt részünk.
A túrázást megnehezítő esős, nedves idő többször is válaszút elé állított: a barlanghoz vezető sziklás, földes úton többször megcsúsztunk, de a szebb kilátás reményéért sem kockáztattuk meg azt, hogy sziklát másszunk. Hasonlóképpen a vetésbe kényszerültünk a méteres sárban versenyző biciklisek miatt. A verseny lényege nem derült ki: a gyorsabb célba érés vagy a nagyobb esések jelentik a verseny lényegét. Utóbbiból néhányat személyesen volt lehetőségem pontozni.

Péliföldszentkeresztre érve az idő kitisztult és igazi napsütötte délután ígért. A zarándokhelyen működő szalézi rend alapítója Don Bosco volt. Pedagógiájával élen járt a keresztény ifjúság nevelésében. Érkezésünkkor ott ifjúsági szolgálatot teljesítő diákok fogadtak. Igaz, csak hosszas próbálkozás után sikerült a sekrestyén át bejutni a templomba. A fogadtatásunk nem volt olyan szívélyes, mint utána a kávét felszolgálóké. Az atya meglehetősen sajátos stílusú köszöntése és rövid idegenvezetése után a kávézóban ültünk le, ahová az ő már civilben, rövidnadrágban és papucsban érkezett meg. A fiatalok látszólag rajongtak érte.

A bejárat mögötti üvegben látszik a fa sziluettje. Belépve csak addig jutni, onnan lehet megcsodálni a templomot.

Utunkat Pusztamarót felé folytattuk. A beszédes magyar településnevek sokat sejtetnek: Pusztamarót a törökök dúlása után néptelenedett el. Későbbi gyér lakosságának emlékét az erdő alján fekvő síremlékek és a tisztáson felállított kőfaragványok őrzik. A pihenőhelyen információs táblák igazítanak el a történelmi események és legendák között. A Tardosra vezető út további érdekessége volt az erdőben található Serdéi-kastély, amely egykor Serédi Jusztinán érseki nyaralójaként funkcionált. A birtok szélén elnyúló úton, a drótkerítés egyik oszlopán volt a Gerecse üdülő pecsétje. Ez a kastély későbbi szerepére utalhat.

Még világosban érkeztünk meg Tardosra. Idő szűkében a lejtős utcán rohantunk a település központjába, hogy a kiszemelt járattal elérjük tatai csatlakozásunkat. Bár a hazaút sem telt eseménytelenül, beszámolóm itt véget ér. A látnivalókban gazdag könnyed túra akár több részletben is teljesíthető, szerintem érdemes időt hagyni a magával ragadó hangulatú Péliföldszentkeresztre és a pusztamaróti tábor is szerepel az újból felkeresendő úti céljaim listáján.

Egy újabb szakaszt teljesítve, másodjára is jártam Mogyorósbányán. Akkori élményeimet hamarosan itt is megosztom.