A megváltó bánkúti vacsora és másnapi reggeli után a bájosan csengő Mályinka felé indultunk útnak, folytatva utunkat a Bükk fennsíkján. A síházhoz közel eső Bálvány a maga 956 méteres magasságával a hegység 3. legmagasabb pontja a Szilvási-kő és az Istállós-kő után.

A gyönyörű bükkösben kanyargó kéktúra lejtőkkel, sziklákkal, patakvölgyekkel tagolt szakaszán hosszabb-rövidebb pihenőket tartva érkeztünk meg a Kisvárhoz. A magasból káprázatos volt a kilátás. A kellemesen meleg, napsütötte időben remek fotók születhettek. Innen már a település is kirajzolódott. Mályinka. Ízlelgetem ezt a szót, azóta is a legszebb csengésű településnevek közé sorolom. De talán akkor sem állítok merészet, ha azt mondom: a legszebb. A leereszkedés után a dédesi vár romjaihoz másztunk fel. Az itt álló romok pedig későbbi munkám során is inspirációval szolgáltak. Szakdolgozati témámat a középkori Magyarország várépítészetének problematikája szolgáltatta. Mályinka azonban nem csak szelíden hangzó neve miatt maradt meg emlékezetemben. A páratlan szépségű vidékhez hasonlót azóta sem láttam bakancsos turistaként.

Szállásunk a festői fekvésű Tardonán várt minket. Jókai, aki maga is bujdosott itt, a következőképpen ír a faluról A tengerszemű hölgy című regényében:

Anekodtikus történet persze ehhez az estéhez is tartozik. Szállásadónk megjegyzése a szoba elfoglalása után bizonytalanított el minket. A hosszas szabadkozás, hogy ugyan nézzük el, de egy házaspár is velünk lesz – kissé elbizonytalanított bennünket. Velünk? A szobában? Ha csak az apartmanban, akkor miért szabadkozik? Nem értettük, de az este nagy kacagásokkal telt és vártuk a házaspárt a szoba közepén üresen maradt franciaágyba. Nem érkeztek meg, de a hangos nevetés miatt rosszalló tekintettel így is találkoztunk. Dermesztő pillantásokat vetett ránk a szemben lévő szoba lakója. Végül nem csak a holnapi nap iránti várakozással hajtottuk nyugovóra fejünket...