A nemzeti ünnep hosszú hétvégéjén ismét több napos kéktúrázásra indultunk. Túránkkal egy nagyobb szakasz, a Magyarkúttól egészen Putnokig tartó cserháti, mátrai és bükki kéktúra ért össze. Bár beszámolóim eddig elmaradtak, igyekszem utolérni a jelent és később ezekről is megírni élménybeszámolóimat, tapasztalataimat. Ez a négy nap is kiemelkedően inspiráló volt, ezért minden napnak külön bejegyzést szánok majd. Sőt, a megszokott és bevált terjedelem, tördelés és szokás oltárán áldozva, az egyes napokat is 2 részben írom meg.

Az olyan alkalmak, amikor egy ismert települést keresünk fel újra, egyfajta nosztalgiával is eltöltenek. Felidézünk történeteket vagy, a kéktúrázásból fakadóan, betérünk ugyanabba a boltba, kocsmába, ahol a pecsét is található. Becskén ez népmesei értelemben valósult meg. Akadt mese és akadt ismerős táj is – meg nem is…

Becske település központjában rögtön egy idős helybélivel keveredtünk egymás mellé. A nagy pakkunkat és az indulásra kész lendületünket látva ránk is köszönt és fél órás múltidézéssel avatott be bennünket az 1956-os forradalom és a pomázi laktanya katonáinak rejtett eseményeibe, világába. Ez tényleg népmesei, de az ismert pecsételőhelyet nem kerestük fel. Pedig a cukrászdát üzemeltető kedves néni az előző szakasz teljesítésekor is emlékezetes szórólapjaival biztatott az utolsó kilométereken. De ugyanígy volt ez a faluból kivezető úton is.

Szanda várának romjai.

A Szandaváralján és a Cserhátsurányon át Nógrádsipekig tartó szakasz bőven tartogatott kihívásokat és látnivalókat. Nógrád megye ezen fele amúgy sem fekszik túl közel a fővároshoz, Budapest nyugati agglomerációjából ez eleve korai indulást feltételez. Persze nem mentesít senkit a felelősség alól, de többször is eltévedtünk. Az első ilyen alkalom rögtön az elején történt: gyanútlanul sétáltunk túl az erdő széli faház mellett a kijárt mezőgazdasági úton. A tanyán szorgoskodó gazda ránk is kiabált: eltévedtetek gyerekek! Hangos nevetésben törtünk ki és mentünk tovább. Nem sok kellett, hogy újabb kedves helybéliek segítsenek ki. Tényleg eltévedtünk és nincs más út, mint a ránk kiabáló gazda melletti. Bokros domboldal ide, tüskés bozót oda, nem volt arculatunk visszafordulni, férfi büszkeségünk nagyobb volt annál. Így a minket útbaigazítók között félúton neki vágtunk a domboldalnak, és az utólag a Büszkeségi Bokrainak nevezett ágas-bogas, csapás nélküli bozótost választottuk. Az eredmény: pár karcolás és néhány kullancs és a helyes út kék jelzéssel.

Jómagam a büszkeség bokrai közt. (Ádám fotója)

Az újratervezésre legközelebb Terény előtt volt szükségünk. Ismét a céltudatos haladás, a kedélyes hangulat vitt bennünket félre. A szántóföldek közepén elágazó út helyett, csak a későbbi felismerés pillanatában, a vetésen átvágva tértünk vissza egy korábbi kék jelzésű útszakaszra. Ennek köszönhettük, hogy a településből többet láthattunk. A Szentgyörgyi Albertnek emléket állító park mellett a nem túl autentikus palóc tájházat is megnéztük. Legalábbis kívülről. Az első zárva tartó falumúzeum. Az apró nógrádi falu, e jelző a továbbiakban bármelyik másik község kapcsán előfordulhatna, talányos feladványt és remek nyelvtörőt is ihletett: Lila Lada Niva. Utóbbiról saját fényképemet közlöm, előbbiről kedves barátomét. A megfejtéseket, mégis mit ábrázol a fotó, minden elérhetőségen és módon várom!

 Várom a megejtéseket. Vajon mi célt szolgálhat ez a terényi objektum? (Ádám fotója)

A nyelvtörőt inspiráló lila Lada Niva.

Az éjszakát Nógrádsipeken töltöttük, így most csak a bejegyzésnek van vége, a nap izgalmainak még nincs!