A két napos nógrádi kéktúra harmadik, és egyben utolsó fejezetéhez érkeztem. A beszámoló tartogat még izgalmakat, amit a vasúti menetrend és az időegység alatt leküzdendő távolság és a szintemelkedés jelent. Az előző nap kalandjairól itt, a sátorban töltött éjszakáról pedig itt lehet bővebben olvasni.

A sátorbontás utáni néhány kilométer, telepített erdők felé kanyarogva érte el a települést. Számomra mindig érdekes, hogy milyen úton érünk be a faluba. Szomorú jelenség, ami sajnos országszerte elég jellemző, hogy az erdő alá vezető falusi földutakat sittel és különféle törmelékkel töltik fel. Ez nem csak ronda és környezetszennyező, de még a gyalogtúrázóknak sem túl kényelmes. Vajon könnyebb vagy egyszerűbb így megoldani? Bizonyára, de éppen ez adhatna okot a szemétszállítás, a lomtalanítás és az építési törmelék kezelésének újragondolására. Alsópetény határában is egy ilyen nem-római-kori téglából és más törmelékből álló út fogadott. Az élményért valamelyest kárpótolt az a tanya, ami közvetlenül a házak előtt állt. A hatalmas területen fekvő dimbes-dombos legelőre szükség is lehet: az út az istállók mellett haladt, ahol rengeteg kisebb-nagyobb "rackajuhiskolát" láttunk. A jószágok jól láthatóan osztályokba rendeződtek, a legkisebbektől, a kicsiken át, egészen a hatalmas csavart szarvat viselő felnőtt példányokig. Szívesen mellékelnék fotót, de az izgága állatokról nem sikerült jó fényképet csinálnom.

Alsópetényben a rackákon túl, több érdekesség is akadt. Ide tartozik a Prónay-kastély, amely jelenleg szállodaként üzemel, így nem is látogatható. A hányatott sorsú magyar kastélyok sorában nem egyedi eset az alsópetényi. Az államszocializmus évei alatt az úri kastélyokban különböző intézményeket rendeztek be. Bár a Prónay-kastély nem erre a sorsra jutott és korábbi történetéről sem rendelkezem alapos ismeretekkel, az olvasó figyelmét mégis a tiszadobi Andrássy-kastély és a dégi Festetics-kastély történetére hívom fel. Utóbbi a kilencvenes évek közepéig, előbbi egészen 2007-ig működött gyermekotthonként. A putnoki Serényi-kastély magára hagyva áll a város szépen felújított központjában. A kongó üresség, az elhanyagolás és a pénzhiány megpecsételi az ilyen és ehhez hasonló épületek sorsát: állami beavatkozás és felújítás (ahogyan történt ez Dégen) vagy a magánbefektetők menthetik meg. Egykor szintén a Serényiek birtokában lévő dédestapolcsányi kastély is az enyészeté lett. A kis kastélytörténeti kitérőt csupán annak illusztrálására szántam, hogy az ilyen üzleti vállalkozásoknak köszönhetően, bár a széles publikum számára nem látogathatók ezek az épületek, de a műemléki rekonstrukció után visszanyerhetik egykori fényüket és becsületüket.

A Prónay-kastély későbbi tulajdonosáról kapta a Gyurcsányi-Prónay-kastély nevet.

Az alsópetényi kastély és a falu történetéhez fűzik Werbőczy István nevét is. E szerint a szerző itt írhatta meg szokásjogi gyűjteményét a Hármaskönyvet (Tripartitum). A templom mellett a kastély későbbi urai által emeltetett  Werbőczy-gúla a szerzőnek és művének állít emléket a harangtorony tövében. Itt, a templom kertjében fogyasztottuk el reggelinket, társaságunk a fán ugrándozó mókus volt. Állatokból nem volt hiány a nap folyamán sem. A települést elhagyva gazdátlan és igen hangosan ugató kutya rohant felénk. A szomszéd nem túl biztató szavai beváltak, tovább mentünk és nem harapott meg. Megérte a bátor kiállás és a határozott léptek, hiszen a falu fölé kúszó turistaútról szép kilátás nyílik a településre.

Gondolataimat rendezve még szembetűnőbb, hogy fontos történelmi személyek és események nyomába eredtünk. Következő állomásunk Romhány volt, ahol hosszabb pihenőt vettünk Rákóczi törökmogyoró fája alatt. A török hódoltság megszűnése magával hozta a Habsburgok uralkodását. A XVIII. század első évtizedében dúló Rákóczi-szabadságharc egyik csatája zajlott a Romhány melletti dombokon. A csatáról bővebben, egy kedves barátom írásából, itt lehet többet olvasni. A sokszáz éves fáról több legenda is kering, közös bennük, hogy Rákóczihoz és az itt lezajlott eseményekhez kötik. Romhány a két nap alatt bejárt települések legkülönlegesebbike. Szerény templom emelkedik a falu felé, vasútvonala és fontos ipara megszűnt. A tipikusan szocreál hangulatot tükröző művelődési otthon és a kerámiaüzem régi csarnoka furcsa hangulatot teremt. A csempeüzem jelenlegi működéséről a településről kivezető út menti köszöntő tábla és az új gyárépület árulkodik.

A Zalakerámia csempéjével kirakott üdvözlő tábla.

Rákóczi-kultusz nem csak Romhányon alakult ki. Bár a tanösvény a településen kanyarog, a szomszédos Kétbodony is igyekszik kivenni a maga részét belőle. Határában szobor és apró, tömött sorokból álló információs tábla hangsúlyozza a község vélt vagy valós szerepét a csatában. Ide érkezve válaszút elé is kerültünk: túratársunk tempójában nem értük volna el a vonatot, így dönteni kellett a megszakításról vagy az elválástól. Ez utóbbi mellett döntöttünk. Ő a buszra várva, mi pedig a vonathoz sietve indultunk tovább. Vele csak Nógrádkövesden, a vonaton találkoztunk újra. A csökkent létszám ellenére, kitartó lelkesedéssel vágtunk neki túránk utolsó kilométereinek, hogy az utolsó becskei pecsétet is beszerezhessük. Az út legizgalmasabb szakaszává vált az oda vezető út. A stemplinek helyet adó fagyizó már több kilométerre a lakott területtől gondosan laminált, a turistajelzések alá szögelt képes hirdetéssel motivált. Szükség volt rá. Bár az erdő minden finomsággal ellátott bennünket – som, kökény, csipkebogyó, dió, de még szilva is került elénk – a hamisíthatatlan nógrádi ropival együtt is kevésnek bizonyult volna önmagában.

Becske felé közeledve a buddhista sztúpa és a szandai vár látképe fogadott. Az idő szorításában egyre feszesebb tempót diktálva érkeztünk meg a cukrászdába, ahol jómagam islerrel és finom házi főzésű fagyival jutalmaztam meg magam. Az innen két kilométerre fekvő Becske alsó megállóhelyig vagy a 4 km lévő Nógrádkövesdig kellett eljutnunk. Ezen a szakaszon a műút mellett siettünk, hogy elérjük a vonatot. Alaposan tervezett és kiszámított út volt ez, hiszen 20-30 perccel a vonat érkezése előtt foglaltunk helyet a pusztai állomáson. Ekkora távolságban ez nem számít sok időnek. Bár feszített tempóval a szépen felújított nógrádkövesdi állomásra is elérhettünk volna, a nap végén jól esett minél hamarabb vonatra szállni és az aszódi átszállással Budapestre, majd haza zötyögni.

Becske alsó.

Ahogyan arra az előző bejegyzésemben utaltam, a nógrádi kéktúrázás (is) valami újat hozott az életembe. Azzal az eltökélt szándékkal indultunk útnak, hogy az éjszakát sátorban töltjük, ami sok egyebet is jelent: legelőször is plusz kilókat, nehezéket jelent, de azt is, hogy kényelmes ágy, komfortos szállás, egy jóleső zuhany nélkül járjuk be a szakaszt. Ez első olvasatra sem túl motiváló. Az olyan zöldfülűeknek, mint amilyen én is vagyok, azért mégis nagy élmény az első sátorban töltött éjszaka. Ennek megfelelő izgatottsággal vártam, hogy a vacsora után mihamarabb a tisztásra érjünk.

Ötleteinket, terveinket a helyeik észrevételei után sem módosítottuk. Pedig kérdéseik ("Nem féltek a vadaktól?" vagy "Miért nem itt állítjátok fel a sátrat?") elgondolkodtatók voltak és mi is kellően fáradtak ahhoz, hogy ezeken eltöprengjünk. Némi hezitálás után eredeti célunk mellett maradtunk és az oda vezető helyes utat is megtaláltuk a falu szélén. Innen már jóformán minden nagyobb tisztás és valamelyest egyenes terep a véglegesnek tartott táborhely látszatát keltette bennem.

Reggel a Cserhátban a sátorból kikecmeregve.

Este 10 órakor érkeztünk meg és fogtunk neki a sátorállításnak. Meglepő módon még a dupla rétegű sátrat is néhány perc alatt fel lehetett állítani. Ugyanennyi időt vett igénybe, hogy a hátizsákomból kipakolva fekhellyé alakítsam át az üres sátrat. Annyiban hasonlatos volt egy turistaházban töltött estéhez, hogy nem úsztam meg a zsákom teljes kiürítését, de ez volt az egyetlen hasonlóság. A tapasztalatom az, hogy kulcskérdés hová kerül a sátor: érdemes kerülni a lejtőket, a hepehupás talajt – ilyesmivel ugye szálláshelyen nem kell számolni. Az éjszakámat pont az a derék magasságban érezhető törés tette igazán kényelmetlenné, ami könnyedén kiküszöbölhető lehetett volna. Így viszont eltörpült mellette a hideg, amire több zoknival és vastag, réteges ruházattal is felkészültem. A hátrányok mellett számos egyedülálló különlegessége akadt a vadkempingezésnek. Ritkán terem lehetőség arra, hogy szarvasbőgés hangjára hajtsam nyugovóra a fejemet. Ez az egyedülállóság nem csak az érdekes hangokban áll, legalább ennyire az izgatottságban is rejlik: hol ébredünk reggel, vajon a szarvasok elkerülnek bennünket? Az aggódó gondolatainkat azzal próbáltuk elhessegetni, hogy a közelben sem patak vagy más víz nem található és a hely kiválasztása előtt igyekeztünk arról is megbizonyosodni, hogy nem vadetető vagy vadászles mellé telepedtünk le. A meglepetésre reggelig várnunk kellett...

A talaj tompaszögű törése, ami pont derék tájékon volt, lázálmas éjszakákat idézett fel, többször keltem fel és próbáltam kényelmesebb pózban elhelyezkedni. A sátor és a hálózsák jelentette behatárolásokkal sem igazán voltam még kompatibilis. A hideg pedig ott ért, amivel nem számoltam: a fejem fázott. Az éjszaka viszontagságai azonban reggelre mintha el is múltak volna. Kipihenten (nem csak relatíve kipihenten, hanem abszolút kipihenten) ébredtem fel. A picit nyirkos cipő a reggeli nap sugarain Alsópetényig meg is száradt. A csomagolás a vártnál sokkal könnyebben és gyorsabban ment. A melengető nap délelőtt már szinte tűzött, így folytattuk utunkat Alsópetényen, Romhányon át Becske alsó vasútállomásig. Ennek a napnak a beszámolójával folytatom legközelebb.

Hatalmas területen fekvő hangulatos tanya Alsópetény határában.

Az Országos Kéktúra 1100 km-t meghaladó útvonalából most újabb nagyobb szakaszt teljesítettem. A két napos nógrádi barangolások alatt a 18. számú OKT-szakasz jelentős részét jártam be. Számos újdonsággal és különlegességgel kecsegtetett az első nap és az éjszaka is. Utamat harmadmagammal, Magyarkút vasúti megállójánál kezdtem, az este Felsőpetény közelében ért. A két pont között azért akadt még jó néhány érdekesség, többek között a blogírásra inspiráló, vendégszerető fogadtatás is.

Arról, hogy a túra minden mozzanatát és lépését virtuális papíromra vessem, már a blog ötletén való töprengés során lemondtam. Így hát inkább kiemelem a jelentőségteljes lépéseket vagy kritikus pillanatokat. A hétvégi túra első napjának több ilyen pontja is volt. Ilyen volt Szendehely, aminek már a neve is rendkívül bájos. A faluban informatív és feltűnően új OKT információs tábla is volt, amelyek végigkísérték a teljes szakaszt. A település rendezett utcái nagyon takarosak, hatalmas és modernebb házai viszont nem nyerték el a tetszésemet. Az első rendű főút és a főváros közelsége tehette vonzóvá a kitelepülők számára a falut. Új óvodája és szépen felújított temploma mellett egy szálláshellyel és étteremmel rendelkező fogadó is fekszik a főút mellett. Ez a megfáradt vándoroknak hasznos lehet, mi azonban délelőtt értünk ide, utunkat a Katalinpusztai  Kirándulóközpont felé folytattuk. A családbarát hely pecsételőpont is, ezért itt rövidebb pihenőt vettünk. A hely maga még felnőtt szemmel is nagyon lázba hozott: hatalmas park, igényes tűzrakóhelyek, kiállítás és számos érdekesség fogadja az ide látogatókat. Bár a látogatóközpont belépőköteles, kívülről is nagyon vonzónak hatott. A pénztárban pedig többféle terméket is vásárolni lehetett. Én egy kis üveg kökény- és somszörppel indultam tovább és jöttem haza.

A kis üvegcse, saját címkével.

Innen nem messze a televízióból ismert természetjáró és filmes Rockenbauer Pál kopjafája áll az erdőben. A sokak által ismert Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozat éppen a kéktúrát mutatja be és járja végig. Úgy hiszem, minden kéktúrázó kötelessége, hogy ide elzarándokolva csendesen megemlékezzen.

A nap csúcspontja, legalábbis földrajzi magasság szempontjából, a Naszály csúcsa (652 m) volt. Itt egy földtani mérőállomás magára hagyott tornyára felkapaszkodva szép kilátásban gyönyörködhettünk. De természeti képződményekben gazdag volt a felfelé vezető út is. Elsőként a Bik-kút, amely a leírások szerint a térség legbővizűbb forrása, nevét a körülötte álló bükk régies alakváltozatából eredeztetik. Tovább, a csúcsra vezető út mellett a Szinlő-barlang is érdekes pontja a hegymenetnek. Külön bejegyzésben a barlangokhoz fűzött viszonyomról is szólni fogok. Az emelkedő vége felé, megjutalmazva kitartásunkat, az erdő pirosló sommal kínált minket.  A levezető út mentén, rövid kitekintéssel érhető el a Násznép-barlang. Neve beszédes, valóban hatalmas terem fogadja a túrázókat. De hosszasabb leírásba itt sem bonyolódom, hiszen ennek külön írást szentelek majd. 

Kilátás a geodéziai toronyból. A kép baloldalán Ősagárd házai látszanak.

A földrajzi értelemben vett csúcspont után elérkezett a nap második szakasza. Útközben ugyanis Ősagárd és Felsőpetény között ránk sötétedett. Izgalmamat csak tovább fokozta az az eddig még nem említett körülmény, hogy az éjszakát sátorban terveztük eltölteni. Egészen biztos volt már, hogy maximum a Hold és a fejlámpák fénye mellett verünk majd tábort az erre kiszemelt erdei tisztáson. Mivel a Cserháton végig kalauzoló turistajelzés pecsételőállomásai itt kivétel nélkül településeken találhatók, így Felsőpetény megkerülhetetlen állomás volt. Este 9 óra környékén komoly aggályaink is támadtak az apró nógrádi falu kocsmájának nyitva tartásáról. Mielőtt azonban a település fényei felbukkantak volna, az erdő sötétjében torpant meg rövid menetoszlopunk. A mellettünk lévő fák között fújtatást és valamiféle nagyvad mozgását hallottuk, hozzánk egészen közel, egészen hosszú ideig. Botokat ragadtunk és hangos énekléssel próbáltuk elijeszteni, szerencsére sikerrel. A házak felé közeledve még nálunk is hangosabb zene hallatszott, minden reményünk visszatért: a pecsétet megszerezhetjük, a napot pedig egy pofa sörrel zárhatjuk. A folyékony kenyér mellett, ki-ki vérmérsékletétől és éhségétől függően zsíros kenyérre, forró levesre (kompromisszumként virslire) vágyott. A sörözőhöz érve nem várt fordulat történt: születésnapot ünneplő helyi fiatalok kínáltak bennünket pálinkával és gulyással. Meglepettségünk okán rövid hallgatás után elfogadtuk a meghívást. Jólesett a forró és laktató vacsora és a házi pálinka is, egészen megváltva éreztem magam. A társaságomat élvező túrázók jól tudják, mennyit jelent nekem egy finom vacsora a teljesítést követelő nap végén. Persze a hangulat már fűtött volt az érkezésünkkor, de ez a gesztus, a nyitott és érdeklődő hozzáállásuk engem magával ragadott és nem von le az értékéből. Erről érdemes írni, jó olvasni és tudják meg mások is, hogy a felsőpetényi srácok jófejek!

A váratlan vacsora és a letudott tiszteletkörök után mi továbbálltunk, hogy mihamarabb sátrat állíthassunk. A folytatásban az éjszaka kalandjairól számolok majd be.

Idestova 1 éve túrázom kijelölt céllal, de rendszertelen rendszerességgel. Ezek leginkább az Országos Kéktúra útvonalain tett kirándulások, azonban akad köztük más, számomra valamiért fontos vagy érdekes kaland is. No meg a színskála turistaútjelzésre használt teljes palettáját felsorakoztató, úttalan utakon át vezető túrák is. Egyszóval amerre a két lábammal vetődöm, hátamon hátizsákkal, lábamon kamáslival. Ilyenkor pedig belefér a saját világom a hátizsákomba, és hirtelen bejárhatóvá válik a világom. Könnyen fordulhat a dolog úgy is, hogy hazafelé már kicsivel nagyobb világ kicsivel nagyobb távolságokkal is elfér ugyanott.  Ez pedig döntően határozza meg azt is, hogy miről szólnak majd az itt publikált írások. Egészen bizonyos, hogy az elmúlt évben rengeteget változtam: a személyiségemet, a gondolkodásmódomat, de még a fizikumomat is átformáló gyalogtúrákon vettem részt.

Térképolvasás és tájékozódás egy bükki túrán.

Hogy mit és hogyan formál? Ez idő alatt jutottam arra a felismerésre, hogy iskolázottságom, tájékozottságom és nyitottságom ellenére is akadnak hiányosságaim, amiket jó lesz mihamarabb pótolni. Bizony régen találkoztam már a hazai vízrajzzal vagy domborzati és más földrajzi, térképészeti ismeretekkel, praktikus fogásokkal. Rengeteg ismerős, és még egyszer annyi új információval fogtam neki a lelket és testet edző időtöltésnek. Korábban ismeretlen helyekre jutottam el (és fogok eljutni), közben régóta vágyott tájakat járhatok be, régi terveket is megvalósíthatok. Az új hobbi kézzelfogható és tapasztalható vetülete lenne ez.

A túrázásaim alkalmával persze sok más belátásra is jutottam. Márai Sándor gondolatait szintén magaménak vallva, aki úgy tartja Füves könyvében, hogy önmagunk megismerése jelenti a legmeghatározóbb utazásokat, hiszek az öreg bölcsek örökségének is: ép testben ép lélek. E kettősségről szólnak majd az írásaim. Önismeretről, a testedzés – itt és most a túrázás – lélekedző szerepéről. Szívesen osztom meg tapasztalataimat, élményeimet, a korábbi útjaimmal kapcsolatban pedig emlékeimet is. Pedagógusként pedig explicit példamutatással tanítani szeretnék. Mindezek ellenére sem lélektani, sem pedagógiai írások, de még úti leírások kategóriájába sem sorolnám lejegyzett gondolataimat. Sokkal inkább ezek elegye, egy személyes hangvételű kedvcsináló, élménymegosztó sorozat lesz, rengeteg kitekintéssel, színes képekkel, saját felvételekkel.