A két napos nógrádi kéktúra harmadik, és egyben utolsó fejezetéhez érkeztem. A beszámoló tartogat még izgalmakat, amit a vasúti menetrend és az időegység alatt leküzdendő távolság és a szintemelkedés jelent. Az előző nap kalandjairól itt, a sátorban töltött éjszakáról pedig itt lehet bővebben olvasni.

A sátorbontás utáni néhány kilométer, telepített erdők felé kanyarogva érte el a települést. Számomra mindig érdekes, hogy milyen úton érünk be a faluba. Szomorú jelenség, ami sajnos országszerte elég jellemző, hogy az erdő alá vezető falusi földutakat sittel és különféle törmelékkel töltik fel. Ez nem csak ronda és környezetszennyező, de még a gyalogtúrázóknak sem túl kényelmes. Vajon könnyebb vagy egyszerűbb így megoldani? Bizonyára, de éppen ez adhatna okot a szemétszállítás, a lomtalanítás és az építési törmelék kezelésének újragondolására. Alsópetény határában is egy ilyen nem-római-kori téglából és más törmelékből álló út fogadott. Az élményért valamelyest kárpótolt az a tanya, ami közvetlenül a házak előtt állt. A hatalmas területen fekvő dimbes-dombos legelőre szükség is lehet: az út az istállók mellett haladt, ahol rengeteg kisebb-nagyobb "rackajuhiskolát" láttunk. A jószágok jól láthatóan osztályokba rendeződtek, a legkisebbektől, a kicsiken át, egészen a hatalmas csavart szarvat viselő felnőtt példányokig. Szívesen mellékelnék fotót, de az izgága állatokról nem sikerült jó fényképet csinálnom.

Alsópetényben a rackákon túl, több érdekesség is akadt. Ide tartozik a Prónay-kastély, amely jelenleg szállodaként üzemel, így nem is látogatható. A hányatott sorsú magyar kastélyok sorában nem egyedi eset az alsópetényi. Az államszocializmus évei alatt az úri kastélyokban különböző intézményeket rendeztek be. Bár a Prónay-kastély nem erre a sorsra jutott és korábbi történetéről sem rendelkezem alapos ismeretekkel, az olvasó figyelmét mégis a tiszadobi Andrássy-kastély és a dégi Festetics-kastély történetére hívom fel. Utóbbi a kilencvenes évek közepéig, előbbi egészen 2007-ig működött gyermekotthonként. A putnoki Serényi-kastély magára hagyva áll a város szépen felújított központjában. A kongó üresség, az elhanyagolás és a pénzhiány megpecsételi az ilyen és ehhez hasonló épületek sorsát: állami beavatkozás és felújítás (ahogyan történt ez Dégen) vagy a magánbefektetők menthetik meg. Egykor szintén a Serényiek birtokában lévő dédestapolcsányi kastély is az enyészeté lett. A kis kastélytörténeti kitérőt csupán annak illusztrálására szántam, hogy az ilyen üzleti vállalkozásoknak köszönhetően, bár a széles publikum számára nem látogathatók ezek az épületek, de a műemléki rekonstrukció után visszanyerhetik egykori fényüket és becsületüket.

A Prónay-kastély későbbi tulajdonosáról kapta a Gyurcsányi-Prónay-kastély nevet.

Az alsópetényi kastély és a falu történetéhez fűzik Werbőczy István nevét is. E szerint a szerző itt írhatta meg szokásjogi gyűjteményét a Hármaskönyvet (Tripartitum). A templom mellett a kastély későbbi urai által emeltetett  Werbőczy-gúla a szerzőnek és művének állít emléket a harangtorony tövében. Itt, a templom kertjében fogyasztottuk el reggelinket, társaságunk a fán ugrándozó mókus volt. Állatokból nem volt hiány a nap folyamán sem. A települést elhagyva gazdátlan és igen hangosan ugató kutya rohant felénk. A szomszéd nem túl biztató szavai beváltak, tovább mentünk és nem harapott meg. Megérte a bátor kiállás és a határozott léptek, hiszen a falu fölé kúszó turistaútról szép kilátás nyílik a településre.

Gondolataimat rendezve még szembetűnőbb, hogy fontos történelmi személyek és események nyomába eredtünk. Következő állomásunk Romhány volt, ahol hosszabb pihenőt vettünk Rákóczi törökmogyoró fája alatt. A török hódoltság megszűnése magával hozta a Habsburgok uralkodását. A XVIII. század első évtizedében dúló Rákóczi-szabadságharc egyik csatája zajlott a Romhány melletti dombokon. A csatáról bővebben, egy kedves barátom írásából, itt lehet többet olvasni. A sokszáz éves fáról több legenda is kering, közös bennük, hogy Rákóczihoz és az itt lezajlott eseményekhez kötik. Romhány a két nap alatt bejárt települések legkülönlegesebbike. Szerény templom emelkedik a falu felé, vasútvonala és fontos ipara megszűnt. A tipikusan szocreál hangulatot tükröző művelődési otthon és a kerámiaüzem régi csarnoka furcsa hangulatot teremt. A csempeüzem jelenlegi működéséről a településről kivezető út menti köszöntő tábla és az új gyárépület árulkodik.

A Zalakerámia csempéjével kirakott üdvözlő tábla.

Rákóczi-kultusz nem csak Romhányon alakult ki. Bár a tanösvény a településen kanyarog, a szomszédos Kétbodony is igyekszik kivenni a maga részét belőle. Határában szobor és apró, tömött sorokból álló információs tábla hangsúlyozza a község vélt vagy valós szerepét a csatában. Ide érkezve válaszút elé is kerültünk: túratársunk tempójában nem értük volna el a vonatot, így dönteni kellett a megszakításról vagy az elválástól. Ez utóbbi mellett döntöttünk. Ő a buszra várva, mi pedig a vonathoz sietve indultunk tovább. Vele csak Nógrádkövesden, a vonaton találkoztunk újra. A csökkent létszám ellenére, kitartó lelkesedéssel vágtunk neki túránk utolsó kilométereinek, hogy az utolsó becskei pecsétet is beszerezhessük. Az út legizgalmasabb szakaszává vált az oda vezető út. A stemplinek helyet adó fagyizó már több kilométerre a lakott területtől gondosan laminált, a turistajelzések alá szögelt képes hirdetéssel motivált. Szükség volt rá. Bár az erdő minden finomsággal ellátott bennünket – som, kökény, csipkebogyó, dió, de még szilva is került elénk – a hamisíthatatlan nógrádi ropival együtt is kevésnek bizonyult volna önmagában.

Becske felé közeledve a buddhista sztúpa és a szandai vár látképe fogadott. Az idő szorításában egyre feszesebb tempót diktálva érkeztünk meg a cukrászdába, ahol jómagam islerrel és finom házi főzésű fagyival jutalmaztam meg magam. Az innen két kilométerre fekvő Becske alsó megállóhelyig vagy a 4 km lévő Nógrádkövesdig kellett eljutnunk. Ezen a szakaszon a műút mellett siettünk, hogy elérjük a vonatot. Alaposan tervezett és kiszámított út volt ez, hiszen 20-30 perccel a vonat érkezése előtt foglaltunk helyet a pusztai állomáson. Ekkora távolságban ez nem számít sok időnek. Bár feszített tempóval a szépen felújított nógrádkövesdi állomásra is elérhettünk volna, a nap végén jól esett minél hamarabb vonatra szállni és az aszódi átszállással Budapestre, majd haza zötyögni.

Becske alsó.