Az Országos Kéktúra 1100 km-t meghaladó útvonalából most újabb nagyobb szakaszt teljesítettem. A két napos nógrádi barangolások alatt a 18. számú OKT-szakasz jelentős részét jártam be. Számos újdonsággal és különlegességgel kecsegtetett az első nap és az éjszaka is. Utamat harmadmagammal, Magyarkút vasúti megállójánál kezdtem, az este Felsőpetény közelében ért. A két pont között azért akadt még jó néhány érdekesség, többek között a blogírásra inspiráló, vendégszerető fogadtatás is.

Arról, hogy a túra minden mozzanatát és lépését virtuális papíromra vessem, már a blog ötletén való töprengés során lemondtam. Így hát inkább kiemelem a jelentőségteljes lépéseket vagy kritikus pillanatokat. A hétvégi túra első napjának több ilyen pontja is volt. Ilyen volt Szendehely, aminek már a neve is rendkívül bájos. A faluban informatív és feltűnően új OKT információs tábla is volt, amelyek végigkísérték a teljes szakaszt. A település rendezett utcái nagyon takarosak, hatalmas és modernebb házai viszont nem nyerték el a tetszésemet. Az első rendű főút és a főváros közelsége tehette vonzóvá a kitelepülők számára a falut. Új óvodája és szépen felújított temploma mellett egy szálláshellyel és étteremmel rendelkező fogadó is fekszik a főút mellett. Ez a megfáradt vándoroknak hasznos lehet, mi azonban délelőtt értünk ide, utunkat a Katalinpusztai  Kirándulóközpont felé folytattuk. A családbarát hely pecsételőpont is, ezért itt rövidebb pihenőt vettünk. A hely maga még felnőtt szemmel is nagyon lázba hozott: hatalmas park, igényes tűzrakóhelyek, kiállítás és számos érdekesség fogadja az ide látogatókat. Bár a látogatóközpont belépőköteles, kívülről is nagyon vonzónak hatott. A pénztárban pedig többféle terméket is vásárolni lehetett. Én egy kis üveg kökény- és somszörppel indultam tovább és jöttem haza.

A kis üvegcse, saját címkével.

Innen nem messze a televízióból ismert természetjáró és filmes Rockenbauer Pál kopjafája áll az erdőben. A sokak által ismert Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozat éppen a kéktúrát mutatja be és járja végig. Úgy hiszem, minden kéktúrázó kötelessége, hogy ide elzarándokolva csendesen megemlékezzen.

A nap csúcspontja, legalábbis földrajzi magasság szempontjából, a Naszály csúcsa (652 m) volt. Itt egy földtani mérőállomás magára hagyott tornyára felkapaszkodva szép kilátásban gyönyörködhettünk. De természeti képződményekben gazdag volt a felfelé vezető út is. Elsőként a Bik-kút, amely a leírások szerint a térség legbővizűbb forrása, nevét a körülötte álló bükk régies alakváltozatából eredeztetik. Tovább, a csúcsra vezető út mellett a Szinlő-barlang is érdekes pontja a hegymenetnek. Külön bejegyzésben a barlangokhoz fűzött viszonyomról is szólni fogok. Az emelkedő vége felé, megjutalmazva kitartásunkat, az erdő pirosló sommal kínált minket.  A levezető út mentén, rövid kitekintéssel érhető el a Násznép-barlang. Neve beszédes, valóban hatalmas terem fogadja a túrázókat. De hosszasabb leírásba itt sem bonyolódom, hiszen ennek külön írást szentelek majd. 

Kilátás a geodéziai toronyból. A kép baloldalán Ősagárd házai látszanak.

A földrajzi értelemben vett csúcspont után elérkezett a nap második szakasza. Útközben ugyanis Ősagárd és Felsőpetény között ránk sötétedett. Izgalmamat csak tovább fokozta az az eddig még nem említett körülmény, hogy az éjszakát sátorban terveztük eltölteni. Egészen biztos volt már, hogy maximum a Hold és a fejlámpák fénye mellett verünk majd tábort az erre kiszemelt erdei tisztáson. Mivel a Cserháton végig kalauzoló turistajelzés pecsételőállomásai itt kivétel nélkül településeken találhatók, így Felsőpetény megkerülhetetlen állomás volt. Este 9 óra környékén komoly aggályaink is támadtak az apró nógrádi falu kocsmájának nyitva tartásáról. Mielőtt azonban a település fényei felbukkantak volna, az erdő sötétjében torpant meg rövid menetoszlopunk. A mellettünk lévő fák között fújtatást és valamiféle nagyvad mozgását hallottuk, hozzánk egészen közel, egészen hosszú ideig. Botokat ragadtunk és hangos énekléssel próbáltuk elijeszteni, szerencsére sikerrel. A házak felé közeledve még nálunk is hangosabb zene hallatszott, minden reményünk visszatért: a pecsétet megszerezhetjük, a napot pedig egy pofa sörrel zárhatjuk. A folyékony kenyér mellett, ki-ki vérmérsékletétől és éhségétől függően zsíros kenyérre, forró levesre (kompromisszumként virslire) vágyott. A sörözőhöz érve nem várt fordulat történt: születésnapot ünneplő helyi fiatalok kínáltak bennünket pálinkával és gulyással. Meglepettségünk okán rövid hallgatás után elfogadtuk a meghívást. Jólesett a forró és laktató vacsora és a házi pálinka is, egészen megváltva éreztem magam. A társaságomat élvező túrázók jól tudják, mennyit jelent nekem egy finom vacsora a teljesítést követelő nap végén. Persze a hangulat már fűtött volt az érkezésünkkor, de ez a gesztus, a nyitott és érdeklődő hozzáállásuk engem magával ragadott és nem von le az értékéből. Erről érdemes írni, jó olvasni és tudják meg mások is, hogy a felsőpetényi srácok jófejek!

A váratlan vacsora és a letudott tiszteletkörök után mi továbbálltunk, hogy mihamarabb sátrat állíthassunk. A folytatásban az éjszaka kalandjairól számolok majd be.